1 fejezet: Közönyből katasztrófa
Meg kellett volna mondanom neki, hogy nem akarok erre elmenni.
De Ő a barátom, ő is sok mindent megtett értem. De nemcsak a barátom, hanem az unokatesóm is. Ez még rádob egy picit...
Mindenesetre itt álltam vele egy szál tunikába, és egy fekete csőgatyában.
- Boni, meddig ácsorgunk még itt? Nem mennénk már be? - kérdeztem feléje fordulva.
- Egy perc. - idegesen körbe pásztázta a környéket.
- Kit is várunk? - kérdeztem felemelt szemöldökkel.
- Csak...Cameront és Taylort.
- MII?? - kaptam fel a fejem idegesen. - Miért pont ők?
- Nyugi, Soffia! Valójában ők hívtak el minket ide.
- Ne hívj Soffiának! Tudod, hogy utálom! - fújtattam dühösen.
- Tudom! - vigyorodott el. Hihetetlen, hogy mindig rátesz egy lapáttal! És még élvezi is!
Épp vissza vágtam volna neki, mikor odatoppant Cameron és Taylor kéz a kézben. Márcsak ők hiányoztak!
- Sziasztok! - mosolygott Taylor.
- Bocs, hogy megvárattunk titeket! - szólt kedvesen Cameron.
Valójában ők voltak a gimi rémei. Vagyis inkább az én szememben. Taylor az évfolyamtársam. Elég jól nézett ki mindig is, világos bőre, barna szeme, és égnek meredező világos haja van. Eléggé magas és izmos. Valamikor régen volt egy kis romànc közöttünk ám mikor már nem birtam, szakitottam vele. Ezt igencsak megszìvlelte, és azóta nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy ne bosszantson. Már végzősők vagyunk, az isten szerelmére!
Cameron pedig egy a sok "mindent megkapok, amit csak akarok" lányok közül. "Tökéletes modell kinézete" miatt elég nagyképű volt, és a legtöbb embert lenézte.Mindenestre nem igazán kedveltük egymást: eléggé kétszinü volt, nem biztam benne.
.
- Bemegyünk végre? - kérdeztem.
Mindenki bòlintott, így bementünk az új, frissen megnyitott szórakozóhelyre. A neve nem sokat árult el: Maggire. Gözöm sincs mit jelenthet, de elég átlagos kinézetű: egy nagy narancsszínű épület szürke ajtóval.
Az épület előtt egy nagydarab biztonsági őr támasztotta az ajtót.
- Személyi? Van nálatok valami fegyver? - kérdezte unottan, ahogy befelé igyekeztünk.
Mindenki elővette a személyijét. És megmutattuk a táskánkat.
- Ácsi, ácsi te még nem múltál tizennyolc, kifelé! - állt Cameron elé. Szerencse, hogy én a múlt hónapban ünnepeltem a szülinapom.
- Ezt nem teheti! Taylor, mondd meg neki! - rinyált Cameron.
- Bocs baby! - kiáltott vissza, és faképnél hagytuk a döbbent Cameront.
Odabennt dübbörgött a zene. Sokan rázták a táncparketten, ám a bárpultnál is sokan ténferegtek.
Taylor rámmosolygott. Vajon ma mivel fogja az idegeim biztositékát kicsapni?
Mindenestre én fel vagyok készülve.
- Táncolunk Lilly? - kérdezte tőlem Taylor. Ez meghibbant? Mi ütött belé?
Megvontam a vállam, és a táncparketre ténferegtünk. Boni épp egy csajt fűzött a sarokban. Sok szerencsét neki...és magamnak is!
Megálltunk a táncosok közepén és a testünkkel felvettük a ritmust. A tömegből valahogy rám villant egy étcsokoládébarna szempár. Volt benne valami különös: az a nézés... Volt benne mérhetetlen öröm, kiváncsiság, kín. Vajon...megráztam a fejem, hogy kihesegessem a gondolatot, mivel a szempártól kiestem a ritmusból.
Örjitően szeretek táncolni. Ìgy nehézséget nem okozott. Ez a része legalàbbis.
Annál inkább, hogy Taylor egyre jobban nem tartotta magát kordában.
Hol a keze csatangolt veszélyes helyekre, hol a szája.
Nem tudtam leállitani, és elegem lett a vele való táncolásból.
- Öhm...Taylor! - üvöltöttem a fülébe. - Kifáradtam. Menjünk, ìgyunk valamit! -
Valójában a testem mindennél jobban kivánta a tánc folytatását Taylor nélkül, de arra van az eszem, hogy az ilyen helyzeteket elfogadhatólag megoldja.
Leültünk két bárpultszékre.
- Mit adhatok? - kérdezte a jóképű felszolgáló. Barna haja volt szőke melirral, és hatalmas, elbüvölő kék szemeivel nézett rám. Hófehér bőre és vérvörös ajkában szinte elvesztem.
- Valami kevésbé erőset - mondtam, amint vissza tért a hangom.
- Nekem jöhet valami erősebb - mosolygott Taylor. Látom, valahogy cseppet sem izgatja a kinnt hagyott barátnője...
De hol van Boni? Nem látom sehol. Nemrég azzal a szőke csajjal susmorgott...biztos táncol valahol a tömegben.
Megittuk a felszolgált italokat, majd felálltunk.
- Táncolunk? - fogta meg a kezemet Taylor.
Megráztam a fejem, és elhúztam a kezeimet.
- Nem tudom ma mit terveltél ki ellenem, de nem vagyok olyan naiv, mint gondolnád.
- Inkább veled együtt mit tervelek. - az "együtt" szót erősen megnyomta. Hova tűnt a Bosszúálló Taylor?
- Ugyan - mosolygott rám. - Azért jöttünk, hogy végre megünnepeljük, hogy vége az érettséginek!
- Veled nem táncolok megint. - jelentettem ki.
Felsóhajtott.
- Akkor? Kimegyünk?
- Hova? De hiszen most jöttünk! - néztem rá hitetlenül.
- Lilly, ne légy ilyen hülye! Dehogy akarok elmenni! Csak van egy udvar része belül ennek a helynek, menjünk ki oda! - azzal a csuklómnál fogva kirángatott a táncoló tömegből. Hát jó, felőlem kimehetünk.
Tényleg volt egy kis füves hátsó udvar. Nem volt itt senki se, se kivilágitás.
Taylor rágyújtott. Idegesen csöndben volt.
- Szerinted Cameron kinnt vár téged? - nagyszerű Lilly! Csak azért, hogy ne legyen kínos csönd ilyen hülyeségeket kérdezel?
- Öhmm...- elnyomta a cigijét, és közelebb lépett. A leheletén még tisztán lehetett érezni a nikotin káros szagát. Elfintorodtam. - Emiatt nem kell aggódnod. - folytatta. Mi ütött belé? A szája vészesen közelitett az enyémhez.
Hátrébb léptem.
- Félre értesz. - szóltam határozottan.
- Ugyan! - megint közelebb lépett, reflexszerűen hátrébb léptem, de hirtelen elfogyott a szabad tér, és a falhoz lapulva eszméltem fel rá, hogy Taylor kőkeményen kikezdett velem.
Kezeit a derekamon átfonta, teste az enyémhez simult.
- Taylor, hagyd ezt abba! - szóltam rá. Próbáltam oldalt kicsùsszani az öleléséből, de teste bilincsként tapadt rám.
- Nem viccelek! Ha most nem engedsz el, a legérzékenyebb pontod bánja! - figyelmeztettem. Ám a hangom elcsuklott, ahogy a fenekemre csúszott a keze, és bele markolt.
A nyakamat csókolgatta.
- Ne hülyéskedj! - súgta - Nem mondd, hogy te nem vágysz egy éjszakára! Csak velem! - kéjesen nekilökött a falnak. Akaratlanul is felnyögtem. Mi tagadás Taylor jól nézett ki, csak a személyisége nem passzolt az elképzelésembe. Körmeimet erősen belevájtam az alkarjába, de mintha meg se érezte volna: éreztem a megfeszült izmait.
- Hagyd abba.... - halkult el a hangom. - Ezt nem szabadna...
Ám az ajka már az enyémen volt. Éreztem hozzám dörzsölödni kemény férfiasságát. Mi van velem? Miért nem tudok megálljt parancsolni? Ez nem én vagyok! Különben is, ha tudná valójában mi vagyok, akkor észre vétlenül elsétálna mellettem...
Ám hála a szerencsének, ahogy gyürte fel a rövidke tunikám végét vissza tért az öntudatom.
Behajlitottam a lábam, és akkorát beletaszitottam a térdemmel a legérzékenyebb pontjába, hogy összeroskadva hátra zuhant. Felnyögött a fájdalomtól.
Majdnem magával rántott. Ha átlagos lennék meg is tehette volna, de így nem sikerült.
- Ezt mért' kellett Lilly? - nyögött fel dühösen. Feltápászkodott. Elég magas volt és izmos, ezért ahogy hirtelen felpattant - amire nem számitottam- teljesen elállta az utamat.
- Ne akard még egyszer! - fújtattam most már dühösen. Az adneralin száguldozott bennem, egész testemmel remegtem.
Felnevetett. Olyan szorosan visszanyomott a falhoz, hogy erőm nem volt akár csak egy kicsit ütni is.
- Eressz el! - kiáltottam.
Ám a karjaival már húzta is le a gatyámat.
- Ma este az enyém leszel! - jelentette ki. - Nincs mese!
- Ne nevetess! - karjaim is fogságban voltak, így arcon köptem.
Gyorsan lehúzta a sliccét.
- Nekem egy ilyen ne mondjon ellent! - kiáltott vissza.
Felnyögtem fájdalmamban, ahogy belém hatolt. Na ne már, hogy pont egy ilyen alak fog meg erőszakolni!
- Ne csináld! - az első könnycseppek már végig gördültek az arcomon, ahogy lökött egyet rajtam.
Fájt, mert nem akartam.
A fájdalomtól behunytam a szemem.
A következő pillanatban több minden is történt.
Egy hatalmas csapást hallottam. Még jobban fájt, ahogy kicsapódott belőlem. Majd egy ütközésszerű hang.
Kipattant a szemem.
Egy magas, idegen srác állt nekem háttal, a földbe döngölte Taylort.
Úgy hallottam, mintha morgott volna, mint egy oroszlán, de ezt biztos csak képzeltem.
- Ki a fene vagy? - szólt dühösen Taylor.
A srác halkan dünnyögött valamit az erőszakról, majd Taylor fejét iszonyatos erővel a földbe csapta.
Taylor üvöltött, a fejéből ömlött a vér. Aztán elhallgatott.
Odarohantam volna, de a félelemtől gyökeret vert a lábam. Jó, Taylort gyülöltem, de nem halhat meg miattam!
Remélem csak elájult. Testem minden része fájt, és a lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot: eszméletlenül zuhantam a földre.
Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése