2. Fejezet Rémes következmények

- Héé! Ébredj fel! - egy ismeretlen, ám férfiasan mély hang hivogatott vissza az öntudatba.
Lassan kinyitottam a szemem. Az az étcsokoládébarna szempár nézett farkasszemet velem megint. Nem tudtam elszakítani a pillantásom.
- Minden rendben? - kérdezte. Végre el tudtam szakítani a pillantásom. Barna haja féloldalasan hullott az arcába, tincsei a tarkóját verdesték. Egyenes orra, vérvörös ajka, széles járomcsontja, férfias állcsontja és hófehér bőre volt. Soha az életben nem képzeltem, hogy ilyen pasi akár létezhet is. Ilyen jóképű, tökéletes, és kedves is! Átakartam ölelni a Megmentőm, csókolni akartam, arccsontját kezeimmel végig simogatni...

Talán álmodok? Nem, az nem lehet, hiszen ilyet nem álmodnék Taylorról se...

- Úristen! - eszméltem fel, és villámgyorsan felültem. - Taylor...

Nem birtam befejezni. Vajon miattam...

- Igen. Meghalt. - fejezte be a gondolatom. Nagyszerű. Te jó ég! Mibe keveredtem? Egy ártalmatlan buli...

Végre sikerült a felállás. Tőlem öt méterre feküdt Taylor. Az épület felső ablakain kiszürödő villogó fény megvilágitotta...
Ott feküdt, élettelenül. Körülötte a fűcsomók vörösre színeződtek a vérétől.

- Megtámadott. És nem mellesleg meg is erőszakolt...- szólalt meg a hátam mögül az ismeretlen pasi.

- Nem támadott meg- vágtam közbe. - De attól még nem kellett volna megölni...- az első könycseppek hangosan a földre csapódtak. - Most mit mondok a többieknek? Bocsika, de Taylort meg kellett ölni, mert meg erőszakolt?

Dühös voltam.
- És ha többet is tesz veled? Ha egy kicsivel később veszem észre, hogy mit művel kilenc hónap múlva mehettél volna a kórházba! - most már Ő is dűhös volt. - Örülj inkább, hogy megmentettelek!

- Nem lett volna egyszerűbb csak simán behúzni neki? Elkábul, de túl éli...
- És pár hónap múlva újra próbálkozik. Ismerem az ilyen fajtát. Sosem tanul a hibájából!

- És akkor most mi lesz? - hátat forditottam az élettelen testnek.
Megmentőm nem válaszolt, csak nézett rám...

- Gyere! - kiáltott fel fél perc hallgatás után. A kerités két méteres volt. Könnyedén felmászott, majd felsegített.
Hangtalanul érkeztünk a túl oldalra.
Hihetetlen, egy gyilkossal flangálok!
Egy sötét sikátorban találtuk magunkat.
- Várj itt! - kiáltott, és vissza mászott. Most elrohanjak? Mit csinál?
Agyamban vészesen lefutott az összes bugyuta kérdés.
Láttam a felcsapó füstöt, éreztem az égő test szagát. Félek egyedül elmenni akárhova is. Inkább megvárom, amig visszajön ez az akárki is! Végülis egyszer már meg védett! Tényleg, miért védett meg?

Talán negyedóráig ácsorogtam egy helyben, mikor a füst elhalt, és már nem álltam egyedül.

- Gyere, most eltűnűnk! - utasitott. - Hogy? - kérdeztem vissza. - De nem hagyhatom itt Bonit!
- Ki az a Boni? - nézett rám érdeklődve.

- Öhmm...egy barátom.
- Akkor egyedül is haza talál.
- Nem! Ha most hirtelen eltűnők, és megtudja, hogy Taylor meghalt, akkor össze fogja kapcsólni a kettőt! - végre találtam egy nyomós érvet.

Felsóhajtott.
- Elkisérlek a kapuig. De én már nem megyek be. Megvárlak, amig nem jössz ki azzal a te barátoddal!

Így visszaténferegtünk a bejáratig. Időközben megigazitottam a ruhámat, és a sminkemet.
Az őr emlékezett rám, gond nélkül beengedett.

Rémülten keringtem a bárban. Sehol nem láttam Bonit. Egyre jobban pánikba estem, mikor valaki sikititott. A zene halkabb lett, a tömeg fele kivonult a pici udvarra.
Jaj ne! Már most? Nem lehet!
Akaratlanul is kisodort a tömeg. Boni is ott állt Cameronnal.
- Ugye ez nem Taylor? - kérdezte rémülten Cameron. Taylor teste teljesen összeroncsolódott az égésektől. De a cipője épp volt. Cameron ráismert.
- Uramatyám! Miért Ő? Mit tett, hogy pont őt? - könnyei sikolyként hallgatatta el a tömeg döbbent susmorgását.
- Hívom a rendőrséget. - jelenette ki Boni.
Szemeivel megtalált engem.
- Lilly! - odarohant hozzám és átölelt. Gondolom látta a rémült arckifejezésem, és a sirástól vörös szemeimet.
- Tudsz bármit is ezzel kapcsolatban? - rá mutatott a hullára.
Beszédre még nem voltam képes, így megráztam a fejem. Remélem hisz majd nekem.
Aztán tárcsázta a rendőrséget.
Tíz perc múlva meg is jelent két sörhasú fickó.
Megnézték a hullát, majd hívták a helyszinelőket.
A két rendőr sok mindenkit kikérdezett, de az emberek féltek, így senki sem emlitette, hogy láttak volna vele. Hál'isten!
Mikor hozzánk értek, már egy elfogadható sztorit ki is találtam.

- Hölgyem, a neve? - elővette a noteszét.
- Lilly Soffia Heart.
- Értem. Van bármi köze Taylor Jenkynshez? Ismerte?
- Vele voltam. Táncoltunk is. Tudja évfolyamtársak voltunk. Majd azt mondta kimegy cigizni, és utána nem láttam többet.
- A biztonsági őr azt mondta maga egyszer távozott, majd vissza jött elég feldúlt állapotban.
A fene! Erre nem gondoltam!
- Öhmm...igen, egyszer kimentem, mert...Cameron Taylor barátnőjét nem engedték be. Gondoltam megnézem, hogy még kinnt van-e.
- De benn volt. Nem találkozott vele?
- Nem. Akkor nem mentem volna ki.
- Cameron elmondása szerint nem igazán csipik egymást, és szerinte Taylor és maga közt volt valami.
- Csak régen. Pár évvel ezelőtt. Ma már csak haverok voltunk.
- Köszönöm Lilly. Majd értesitjük, ha lesz valami.


Azzal elment. Ketten maradtunk Bonival.
- Gyere, menjünk haza. Itt már nem tudunk mit tenni. - mondtam neki.
- Rendben. Igazad van. Cameron már felhívta a szűleit. Nincs más dolgunk.
Így átkarolva egymást kisétáltunk az összezavarodott tömegből.
Nem számitottam rá, hogy Cameronnal össze futok, de ott volt kinnt. Arca a könnytől elmosódott sminktől elég bizarr hatást keltett.
Gondolom én is valahogy így néztem ki.
- Lilly - szólt hozzám bosszúsan. - Volt valami közöd, hogy Taylor...?
- Nem. Táncoltunk, majd azt mondta kimegy cigizni, és aztán nem láttam többet.- adtam elő újra a hazugságom.

- Rájövök ha hazudtál. - szólt vissza bosszúsan.
Nem akartam vissza vágni neki, bár szívem szerint megtettem volna.

Így tovább sétáltunk. Egyenesen ki. Fél tizenkettô volt, de mindenki ment haza.
A bejáratnál biccentett nekünk az őr.
- Részvétem. - szólt a maga komoly módján.
Ki értünk a bárból.
- Akarod, hogy felhívjak valakit, hogy értünk jöjjön vagy inkább sétáljunk? - tette fel a kérdést Boni.
- Jó lenne, ha felhívnád a bátyámat.
- Rendben. Egy perc és jövök.

Azzal előhalászta a telefonját, és arrébb vonult telefonálni. Lehet, hogy nem akarta, hogy halljam mit mond Stephennek?

- Hello - szólt valaki a sötétből. Ijedtemben majdnem felugrottam.
Előlépett, így naggyából láthattam az arcát.

Ő volt az, aki megmentett.

- Most már jól vagy? - kérdezte aggodón.
Megvontam a vállam.
- Amennyire lehet, mikor meg erőszakolnak és miattad megölnek egy embert.

- Figyelj! Én eléggé hirtelen haragú vagyok, az a srác meg beteg volt! - éreztem a hangján, hogy már csak mentegetőzni tud.

- Egyezzünk meg. Legközelebb nem engedem, hogy meg erőszakoljanak, te meg nem ölsz meg senkit. A múltat már nem lehet megváltoztatni. Igazad van abban, hogy Taylor nem volt ép az biztos.
Elmosolyodott.
- Végre megértetted.
- Fogjuk rá.
- Hát akkor majd még találkozunk.
- Rendben.
Azzal el is indult a sötétbe, mikor eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.
- Várj - kiáltottam utána. Megtorpant.
- Van még valami? - kérdezte kedvesen.

- Öhmm...még a nevedet sem tudom.
- Ennyi? Azt hittem egy újabb vád. - felnevetett. - Gustave.
- Francia vagy? - kérdeztem. Ilyen hülye kérdést!
- Igen. Ott születtem.
- Hát rendben. Akkor szia.
- Szia Lilly!
Megdöbbenve fordultam vissza.
- Honnan tudtad a nevem?
- Félfüllel halottam. - és elnyelte a sötétség, mielőtt bámit mondhattam volna.



- Itt van minden cuccod? Stephen öt perc múlva itt van. - jött vissza Boni.
- Igen. - felemeltem a kis piros retikült, ami elég pici volt, így amikor hordtam szinte észre se vettem, hogy nálam van. Hosszú pántja volt, amit keresztbe átvetettem a vállamon. Így nem kellett fognom a kezembe és nem esett le rólam.
Rajtam volt akkor is, mikor...
Megint visszatért a friss emlék. Megráztam a fejem, hátha felébredek a szobámba és jót nevethetek rajta: ilyen hülyeséget!

De nem történt ilyen, és a kegyetlen, zord valóság teljességgel rám szakadt.

- Figyelj Lilly - szólt Boni - mindenképp hívj fel, ha szükséged van rám. Akár az éjszaka közepén is!
Megint átölelt. Visszaöleltem. Jól esett a támogatása.
Pár perc múlva valóban parkolt a járda szélén egy királykék Audi.

Gyorsan beszálltunk, majd hangtalanul suhantunk az éjszakában. Csak a motor berregés miatt nem aludtam el: pedig de rám fért volna!
*

Másnap elég későn ébredtem, mivel még hétvége volt. Miközben az ágyamban görcsösen ragaszkodtam a tovább alváshoz, a bátyám halkan bejött a szobámba, majd leült az ágy szélére.

Mivel tegnap egy szót sem váltottunk a köszönésen kivül, gondolom azért jött, hogy megmagyarázzam neki.

- Hello húgocskám! - köszöntött vidáman. Stephennel mindig nagyon jól elvoltunk, és mivel csak egy év volt köztünk gyakorlatilag együtt nőttünk fel. A legtöbb dolgot elmondtuk egymásnak.

Na jó, bevallom, úgy éreztem muszáj elmondanom valakinek a tegnapit, vagy összeroppanok a súlya alatt!

- Figyelj Stephen - valóban elmondjam neki?

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

- Megigéred, hogy nem mondod el senkinek? - néztem rá kérőn, bár tudtam, biztos nem fogja elmondani senkinek.

- Megigérem.
- Jó. - hangosan kifújtam a levegőt. - Szóval, mit mondott neked Boni?

- Csak annyit, hogy totál kiakadtál, mikor láttad Taylort.

- Ennyi?

Bólintott.

- Szóval...tegnap Taylor meg erőszakolt.

- MI?? - felkapta a fejét, tekintete haragtól izzott. - Ha még élne, gondoskodnék róla, hogy biztosan eltemessék...

- Hé - vágtam közbe. - Valaki helyetted ezt megtette. Kinnt voltunk a hátsó udvaron...nem tudtam elmenekülni...- az első könnycseppek végig gördültek az arcomon. Stephen átölelt. Hihetetlen, hogy már megint sírok! Sosem voltam az a sírós fajta!

- És megölted?

- Nem, dehogy - néztám rá hitetlenül - kinéznéd belőlem?

- Ugyan, csak akkor mi történt? Ha a saját szemmemel látnám, akkor sem hinném el, hogy te embert ölnél!

- Volt ott egy srác Gustave. Volt benne valami különös. Aztán kijött...és...eltaszitotta...a földbe verte a fejét...

- Szegénykém... Nekem is el kellett volna mennem. Ilyen csinos lányra valakinek vigyáznia kell!

Akaratlanul is felnevettem.

- Ugyan! Csak Taylor sosem volt normális! Nem birta az elutasítást!

- De ugye - kérdeztem, miután nem kaptam választ - nem fogod senkinek sem elmondani?

- Hát már megigértem. De mi van azzal a sráccal, aki megmentett?

Megvontam a vállam.

- Csak a jó szándék vezérelte.

- Csak az a furcsa, hogy elég lett volna Taylornak pár monokli, nem kellett volna rögtön...megölni. Vagy nem így volt?

- Teljesen igazad van Stephen. Én is mondtam neki. De azt mondta: ismeri a fajtáját, nem tanulna belőle.

- Hmm. Meglehet. Figyu Lilly, mi a programod mára?

- Nem tudom. Nem terveztem semmit.

- Szupi. Akkor volna kedved eljönni az együttesünk próbájára?

- Hát persze! Addig is legalább feloldódom.

- Remek. Akkor ebéd után indulunk.

- Okés!

Azzal kiment a szobámból. Miközben a szürke macskámat, Hamut simogattam elmerengtem a bandán. Hárman vannak Stephen,Boni és Justin.
Az utóbbi és köztem volt egy kis románc tavaly nyáron, de nem tartott sokáig. Valahogy nem müködött a kettőnk közti kapocs. Viszont barátnak a legjobb, ezért örültem is, hogy több nem lángolt fel köztünk.

Vártam is a próbát, mondjuk ez egy ilyen amatőr együttes volt inkább csak saját maguk szórakoztatására. A fiúkkal jól kijöttem ( mivel kettő rokon...), így probléma nem volt.

Délelőtt elsündörögtem a szobámban, anya egyszer bejött, és elő adtam neki is a mesémet. Azóta békén hagyott.

Meglepődve észleltem, hogy nemsokára kettő óra, és általában akkor ebédelünk.

- Ebéd! - kiáltott fel Anyu.
Mindenki helyet foglalt az ebédlőben. Apa horgászni ment, így hárman ültünk csak az asztalnál.

Krumplipüré volt tejszines csirkemellel, a kedvencem. Jól belakva mentem fel készülődni.

Felvettem egy régi " You love me" feliratú spagettipántos topom és egy királykék szinű csőgatyát ( imádom a csőgatyákat, a ruhatáram fele azzal van tele). Felhúztam a kedvenc fekete, hatalmas cipőnyelves edzőcipőm. Gyorsan megfésültem hosszú barna hajamat, barna szemeimre tettem egy leheletnyi sminket. Bele néztem a tükörbe. Átlagos, mint mindig...soha nem leszek már más, csak egy a sok lány közül? Ne érts félre, a feltűnést sosem szerettem, én inkább megvártam, amig maguktól felfigyelnek rám az emberek , ha egyáltalán érdekeltem őket...az esetek többségében szerintem nem.

Ennyit magamról. Indultam is lefele a lépcsőn, Stephen már várt rám.

- Mehetünk? - kérdezte.
- Egy perc. - biztositottam. Felkaptam a kis piros táskámat, amiben általában minden szükséges benne volt: mobil, notesz, toll, zsebkendő, kis smink, zenelejátszó, iratok, és egy kis könyv. Mindig mindenre fel voltam készülve. Unalomra, egy fontos leirandó dologra, náthára vagy piszokra, igazoltatásra, kinézet javitására és telefonálásra. Mindenre.

A próbaterem Boniék hangszigetelt garázsában volt. Tíz perc buszozás után ott is voltunk.

Dobbi, a dobermannuk már kinnt csaholt vidáman, ahogy jöttünk. Velünk nagyon szeliden viselkedett, mióta az utcán találtuk megverve, és haza hozta Boni. Idegeneket nem szerette.

Boni ki is jött Justinnal az oldalán. Justin olyan rosszfiúsan nézett ki: szőke haj, kék szem, magas és izmos. Ám igazából nagyon is kedves és jófej volt. Egy szóval olyan lányok kedvence. Nekem legalábbis csak barát. A suliban a legtöbb lány nem volt közömbös iránta. Ám Justinnak sosem jött össze két hétnél hosszabb kapcsolat. Csak az volt a hibája, hogy hihetetlenül naiv volt.

Bementünk a garázsba egy rövid üdvözlés után. Justin gitározott, Boni énekelt és gitározott, Stephen pedig dobolt.
Elkezdték játszani egy új kreálmányukat, mikor valaki betoppant.

Nem hittem a szememnek.